Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gabriella gyógyíthatatlanul beteg - nem enged a kórnak

2011.12.14

2011. december 11. 07:41 Joó Zsuzsanna

Vannak nagyon nehéz, ugyanakkor végtelenül boldog életek. A mindennapok örömeit tanulni kell megélni és értékelni. A szolnoki Somlai Gabriella ebben mások számára is példa lehet. Így gondolta ezt egy olvasónk is, aki bemutatta nekünk a kétgyermekes fiatalasszonyt.

 

Vidám dallamok szűrődnek ki az ajtó résein. Három csengő hang énekli a Kiskarácsonyt: anya és két kislánya. Szinte zavartan kopogok és lépek be ajtajukon, félek megzavarni meghitt estéjüket. Patyolattisztaság mindenhol, szemem keresi a helyet, hová tudnám letenni csizmámat.

— Gyere beljebb nyugodtan, ha valaki, hát én tényleg ráérek takarítani! — biztat a fiatalasszony, majd hellyel kínál. Míg én azonnal lehuppanok a székre, addig ő óvatos, csaknem bizonytalan mozdulatokkal ül le velem szemben. Ilyen lenne az „ezerarcú kór”? — Igen, ez a sclerosis multiplex. A betegség, amit nem lehet örökölni, aminek nincsen magyarázata, és ami gyógyíthatatlan — mutat végig magán Gabi. — Jaj, ne nézz már így, ez nem a világvége! Ma is remekül éreztem magam! — újságolja örömmel. Hangjában, szemében csöppnyi szomorúság sincs, kénytelen vagyok hinni neki. Gabriellánál 7 évvel ezelőtt diagnosztizálták a betegséget.

  Gabriella legújabb kedves hangszerével

Gabriella legújabb kedves hangszerével


— Hosszú vizsgálatok sora derítette ki, hogy ez az SM, ahogy a köznyelvben ismerik. Fogalmam sem volt, mivel van dolgom. Igyekeztem tovább élni megszokott életemet: zenéltem egy népzenei együttesben, énekeltem, triatlonoztam, színházaztam. — Meg tanított is anya! Szép énekeket! — kotyogja el az 5 éves Hanna.  — Igen, népdalokat oktattam. Bár a páromat csak akkor ismertem meg, benne fel sem merült, hogy magamra hagy. Sőt, azon sem gondolkodtunk, vállaljunk-e gyerekeket. A betegséget nem lehet átörökíteni, ráadásul az orvosok azt mondták, a picurok csak jót tesznek nekem, ha nem is gyógyítanak meg, de lefoglalnak, feladatot adnak, így féken tartják állapotom romlását — folytatja beszélgetésünket Gabi. Első lánya megszületése után a fiatal nő élni akarása csak fokozódott. Bár nem tanácsolták neki, ő tovább dolgozott. Sőt, hirdetéseket adott fel, hogy plusz munkát vállaljon. A pályázatírást is megtanulta, mellyel nem csak munkahelyének, de ismerőseinek is sikerült komoly összegeket szereznie. Közben szinte minden alternatív gyógymódot kipróbált.

— Volt, amikor Lengyelországig utaztam egy kúra kedvéért. Másfél millió forintunkba került… Tulajdonképpen az autómba. De minek nekem kocsi? Úgysem tudnám már biztonságosan vezetni…! — legyint, majd nevetve hozzáteszi: — A sok gyaloglás, a friss levegő legalább erősíti a tüdőmet!
Persze a mozgás cseppet sem olyan egyszerű, mint ahogy azt Gabi lefesti. Az óvodába már a férj vagy a nagymama viszi a gyermekeket, mert bár lassan, nagyon lassan elsétálnának együtt, de a hazajutáshoz már nem lenne ereje a fiatalasszonynak. Úgy tartják, az SM végállomása a tolókocsi. Rákérdezek, tényleg így van-e. — Igen. De nem nálam. Mert nálam ez nem fordulhat elő, rengeteg dolgom van ugyanis. Meg kell tanulnom angolul, jó lenne távmunkát végezni és nézd csak, itt van ez a hangszer, a koboz, ezzel szeretnék mihamarabb tegező viszonyba kerülni — mondja, miközben a pengetős hangszert a kezébe veszi. — Kata, gyere csak, éneklek neked valamit! — a kobozba Gabi máris életet lehel és remélem, a hangszer is viszonozza ezt. S miközben lágy dallamok ölelnek körül bennünket, csak arra tudok gondolni, irigylem az erejét e törékeny fiatalasszonynak. Aki a vele töltött fél óra alatt képes volt velem elhitetni, hogy ő a világ egyik legboldogabb anyukája. Talán azért sikerült, mert valóban az is.

Megsokszorozta az erejét a betegség

A fiatalasszony betegsége megjelenése után még több tettvággyal vágott neki minden egyes hónapnak, kitanulta például a pályázatírást. Első sikeres, „nyertes” munkájával népzenei együttesének nyert annyi összeget, hogy meg tudták vásárolni a régóta áhított kobozt. Azt a hangszert, melyet ma is szívesen fog a kezébe.

Forrás: http://www.szoljon.hu